HEROSZ Ózdi Szervezete 

Ült szétázva, tehetetlenül, lehorgasztott fejjel, mozdulatlanul, hang nélkül a szakadó esőben

Agenor Civil Állatvédő Egyesület - Csepel

A kút legmélyén.
Az évek során nagyjából hozzá tudtam szokni mindenhez. Ölbe veszem a leszakadt lábú állatot, takarítom az összevérzett/hányt/pisilt/kakilt boxot/autót a sokkos/balesetes/beteg négylábú után, húzom le több darabban az elütött macskát, fogom a mancsát a mentettnek, ha átkel a szivárványhídon.

Ezekben az esetekben mindig ott van Valami, amitől automatikusan cselekszel, tudod a következő lépést, adrenalint termelsz, vagy egyszerűen már nincs tovább és lezárod. Van, hogy fel tudsz készülni, tudod a következő lépést, látod magad előtt azt a Valamit. Az a Valami átlendít. Vagy csak egyszerűen nincs időd észrevenni a hiányát. Ez a Valami a legfontosabb, a legjobb a legtisztább.
Úgy hívják: Remény.

Nem tudok rosszabb érzést felidézni, mint a reménytelenséget meglátni.
Beleég a retinába, gyomron vág, letaglóz. Megsemmisít.

Manfrédnál láttam utoljára, amikor először megpillantottam a pár hetes kutyakölyköt összegömbölyödve, rothadó, férgekkel teli lábbal.
Már feladott mindent, nem küzdött. Beletörődött. Ott volt egy kút legmélyén.

Ugyanúgy marad már velem örökre egy mai pillanat is. Egy kamionos srác kért telefonon segítséget a Csepel Művekből. Egy cicát látott, akinek beleszorult a feje egy konzerves dobozba. Első szóra visszafordult érte, és ott maradt vele, amíg odaértem a becsapdázott Boci cicával együtt.
Sosem fogom tudni elfelejteni azt a képet, ami fogadott. Nem volt vér, nem volt seb, nem volt kétségbeesett nyávogás.
Mégis annyira szívfacsaró és fájdalmas volt a kép, hogy nem tudom visszaadni a töredékét sem.
Ahogy ült szétázva, tehetetlenül, lehorgasztott fejjel, mozdulatlanul, hang nélkül a szakadó esőben, az leírhatatlan. Mindent feladott, túl volt mindenen.
Ritkán jut eszembe ilyenkor fotózni, de most nem tudtam nem a telefon után nyúlni. Kényszert éreztem, hogy megpróbáljam megörökíteni a megörökíthetetlent.
Boxba tettük, és már indultam is az éppen nyitó rendelőbe. Férfiasan bevallom, hogy párszáz méter után félre kellett állnom, mert eltört a mécses. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy mit élhetett át szerencsétlen, amíg eljutott a teljes nihilig, feladásig.
A rendelőben már újra működött minden, egymás után történtek a dolgok.
Megszabadítottuk a doboztól, tesztelve lett, ivartalanítva, el lett látva a doboz okozta sérülés a nyakán.
Hosszú napok óta lehetett beszorulva a feje a dobozba. A dobozt teljesen kinyalta, de a fején lévő maradék bűzt árasztott.

Nem tudom, hogy hányan látták, hányan mentek el mellette addig, amíg a kamionos srác meg nem állt. Kérjük, soha ne hagyjátok a sorsukra a szerencsétlen állatokat. Lépjetek ki néha a komfortzónából, egy Élet múlhat rajta.

Legyetek Ti a Remény, hogy egy Léleknek se kelljen a reménytelenségbe zuhanni a kút mélyére.

Légy EMBER, és adj otthont neki, és szeretetet...