A Falka legöregebb tagja örökre elaludt

Fájó szívvel tudatom, hogy a Kiskapudi Falka legöregebb tagja, öreg Brutus úr a tavalyi év legvégén kibélelt óljában örökre elaludt...

Aki ismerte ezt az apró teremtést, vaksi szemeivel, ősz fejecskéjével, az mind tudja, hogy egy hatalmas egyéniség ment el körünkből, Kiskapud egy örök színfoltja távozott, hogy innentől Odafentről vigyázzon miránk... Brutus úrat megható és mély barátság fűzte két lányunkhoz, a vad Bubuhoz és a szelíd Babához, akik mindketten Emese lányai, és akik örökbe adása, akárcsak Brutus úré, elég valószerűtlen, természetüket és az emberek hozzáállását tekintve. Érdekes különben, hogy Emese, az anno hat kölyökkel érkezett anyuka már rég boldog gazdi kutyus, és két fia is, ám lányai sosem tudtak megbarátkozni a rajtunk kívüli világgal, sőt, Bubu még velünk sem, a mai napig morogva fogadja el az ennivalót, és szalad előlünk, ha közelítünk felé. Babát én (ám egyedül én) tudom simogatni. És bizony, ez a két leányzó az évek alatt valahogy, valamikor rátalált Brutus úrra, aki már akkor is öreg volt, és aki mindig is szeretett lányok társaságában lenni. Ők ketten pedig felkarolták, óvták, védték, ha Brutus úr evett, senkit sem engedtek a közelébe, az ólban pedig mindig melegítették, szeretgették, szemüket soha le nem vették róla, öreg barátjukról...Bubu, sőt, Baba is, bármikor csúnyán nekiront bármelyik kutyának, ha túl közel mennek az óljukhoz, ám Brutus urat soha, semmilyen körülmények között nem bántották. Sosem felejtem el, mindig emlékeimben lesz, hogy az etetések során, amikor Brutus úr már érezte, hogy lassan ő következik, kiült ólja ajtajába, és vaksi szemeit meg ősz kis fejét forgatva próbálta kitalálni, honnan érkezek a finom falatokkal...Minden etetésnél, míg csak élek, hiányozni fog ez a kis közjáték, ahogyan hiányzott már egy ideje mostanában is, mióta a kis öreg már nem ült ki a lányokkal közös óljuk ajtajába, az ennivalót várva, csak odabent aludt, és simogatásomra ébredve állt neki falatozni. Nem vándorolt már óljai között sem, pedig az ősszel még gyakran változtatott helyet, hol a "lakótelepi" ólban volt a lányokkal együtt, hol pedig átment a lakókocsi mellettibe, amit Brutus úr nyaralójának hívtunk, és mindig így is fogjuk hívni... Etetésnél onnan tudtam, hol foglal épp helyet Brutus úr, melyik ólja ajtajában forgatja a fejét éppen, hogy ahol Baba szaladozott vidáman a kajára várva, ott kellett keresnem az öreget is. A vad Bubu pedig ott feküdt bent mindig öreg barátja mögött, és még a saját kajájára sem figyelt úgy, ahogyan Brutus úr ennivalóját óvta. Persze, igazán védeni sosem kellett, a Falka megható módon tiszteli öregjeit, de azért az nagyon szép darabja volt ennek a világnak, ahogyan ez a két lány vigyázta őt éveken át... Aztán egy nap, kb. másfél hete, észrevettem, hogy Brutus úr nehezen kakál. Dávid pléddel lefogva szaladt ki a morgó öreggel a kocsihoz, mi pedig gyorsan útnak is indultunk vele, addig, míg nem lett nagyon ideges a helyzettől a kis öreg. Brutus úr ugyanis nem szerette, ha emberek nyaggatták, a simogatást elfogadta, de megemelni, ölbe venni, túlzottan közeledni hozzá---ezeket sosem engedte. Orvos is csak akkor látta, amikor anno chipezve lett. Baja sosem volt, erős kutyus volt, apró, öreg, mégis erős...Ám most el jött az ideje, hogy orvoshoz vigyem, ahol a pléddel együtt vittem be, a doki nagy nehezen lekezelte a morgó-vicsorgó öreget, és a kérdésemre, hogy mi baja lehet, azt a választ kaptam, hogy Brutus úr esetében annak is örülni kell, hogy még egyáltalán él...A doki szerint kb. 20 éves lehet...

Visszavittem, otthonába, a kocsiban mindvégig szépen viselkedett, azt hiszem, hálás volt érte, hogy segíteni próbáltam neki. Ám sajnos, Bubu annyira zsigerből gyűlöli az embereket, hogy miután megérezte öreg barátján a szokásosnál jóval intenzívebb ember-szagot, kijött mellőle az ólból, és többé Babának sem engedte, hogy bemenjen...A szívem majd megszakadt az öreg Brutus úrért, hiszen ő most igazán nem értett semmit, akik éveken át a családját, az életét jelentették, azok most egyszer csak hátat fordítottak neki, és magára hagyták...Napok teltek el így, Bubu és Baba nem mentek vissza. Bár Baba sokszor ott járt a kibélelt ól körül, és vágyakozva nézegetett be öreg barátjához, valószínűleg nővére valami titkos kutyanyelven megtiltotta számára, hogy bemenjen ahhoz, akin ő túlságosan erősen megérezte az embert...Az embert, aki évek óta enni ad neki, aki sosem bántotta őt, és aki olyannak fogadja el, amilyen...Érthetetlen. És ha itt ért volna véget a történet, Brutus úr története, akkor szomorú is lenne ez az egész, végtelenül szomorú és fájdalmas. Ám a történet nem itt ért véget, hála az Istennek érte... Talán a napok alatt kopott az ember-szag Brutus úrról, talán megérezte a vad lelkével Bubu, hogy közel a vég...Nem tudhatjuk. Csak azt, egyik nap újra bementek öreg barátjuk mellé. Újra melegítették, óvták, védték. Újra együtt álmodtak odabent a bélelt, régi ólban ki tudja miféle álmokat ők hárman, öreg Brutus úr, a teljesen vad Bubu és a félig szelíd Baba... És másnap reggelre Brutus úr örökre elaludt...Igaz barátnői körében, akik nélkül sem élni, sem halni nem tudott...A két lány mellőle ment ki az ólból, amikor Dávid érkezésekor megtalálta Brutus úr élettelen, csukott szemű testét a közös, régi ólban... Hogy miből és mikor indult ez a megható barátság, nem tudom. Hogy hogyan gyászol ez a két érthetetlen viselkedésű kutyalány, még nem látom. Hogy mi hajtotta vissza őket öreg barátjukhoz, már sosem fogjuk megtudni. De hogy a kutyáknak lelke van, és igaz barátságra képesek, sok-sok emberrel ellentétben, azt az ő történetük is bizonyítja, míg csak világ a világ... Isten Veled, öreg Brutus úr, mindig emlékezni fogunk rád, örökké emlegetjük majd a neved. És a mi emlékeinken kívül van két vad és félig vad kutyalány Kiskapudon, akiket igazán megszelídíteni csak Te tudtál, és akik tudom, elfelejteni sosem fognak... Ha egyszer, sokára majd elindulnak, tudom, ott várod majd Őket a Mennyország kapujában, öreg, ősz kis fejedet és vaksi szemeidet arra forgatva, amerről sejted igaz barátaid érkezését... Isten Veled, arany öreg Brutus úr... Ui: van még egy ugyanilyen megható és érthetetlen barátság Kiskapudon, a másik vad lányunk, Galagonya mérhetetlen szeretete az öreg Rozi felé. Köszönöm a Jóistennek a nem szokványos utamat, amely a megszelídíthetetlen, vad kutyák szeretni képes szívébe is bepillantást enged...Köszönöm Bubu és Galagonya, hogy így tudtok, ennyire tudtok szeretni, még ha minket nem is, csak ezt a két öreget, köszönöm az ő nevükben is, hogy véditek, óvjátok őket, míg csak tehetitek... És köszönöm, hogy szinte az utolsó pillanatban, de visszamentetek a régi, közös ólba, öreg Brutus úr mellé, aki békével elmenni csak így tudott...Köszönöm, hogy ezáltal ha rólatok mesélek, nem a fájdalom, hanem a meghatottság könnyei folynak az arcomon... Menj békével öreg Brutus úr, és várt Őket Odafent, egyszer majd megérkeznek, hogy újra óvhassanak és védhessenek téged, akkor is, ha nincs mitől. Csak azért, mert szeretnek. És csak téged szeretnek...